valóban száz évig élnek a hunzák?

2013.12.11., Szerző: j.norbert

Interneten, körlevelekben terjed a történet: egy nép Ázsia szívében nem ismeri a rákot, a cukorbetegséget, tagjai gyakran a századik életévüket is megélik. A hunzákról van szó (vagy ahogyan magukat nevezik: a burushók). Pakisztán északi részén, a Karakorum-hegység vonulatai között élnek, kb. 80-90000-en. Sem a nyelvüknek, sem a népnek az eredetét nem sikerült még tisztázni, előszeretettel rokonítják őket egyes portálok a hunokkal, s így a magyar néppel is (ők egyébként Nagy Sándor katonáitól származtatják magukat, erre sem találtak egyelőre bizonyítékot).

Először Rober McCarrison brit orvos írt róluk, 1922-ben, az Amerikai Orvosszövetség lapjában számolt be, hogy nem ismerik a rákos megbetegedéseket, mindig egészségesek, hosszú életűek, gyakran kiegészítve, hogy társadalmi berendezkedésük a létező legigazságosabb, közel van az általunk ideálisnak tekintetthez, s az egészségüket barackmagnak köszönhetik.

Reneé Taylor (Allen E. Banik szemorvossal együtt) 1960-ban járt a hunzák között, két könyvet jelentetett meg tapasztalatairól (Hunza Land. 1960.  és Long Suppressed Hunza health secrets for long life and happiness. New York: Award Books. 1964.). Beszámolója hasonló McCarrisonéhoz: a nép nem használ pénzt, nincsenek járványok és szegénység, az emberek hosszú életűek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Taylor az emír palotájában lakott, nem volt lehetősége utazni a vidéken, így nem sokat láthatott az átlagember életéből. Ő a hunzák egészségének az okát (ahogyan McCarrison is) a magas barack(mag)- és mandulafogyasztásban találta, ez a táptalaja annak a hitnek, hogy a barackmagban található amigdalin (az állítólagos B17-vitamin) alkalmas a rák kezelésére. Erre a tévhitre már született a blogon egy írás, ezért erre most nem térnénk ki, érdemes elolvasni azt a bejegyzést.

Egy másik leírás John Clark geológus nevéhez fűződik (írása angol nyelven itt olvasható teljes egészében). Ő az ötvenes években fölkereste a hunzákat, mivel a pakisztáni hegyekben, volt szerencséje nem az emír palotájából, hanem testközelből megismerni azt a vidéket. Clark tapasztalatai már közel sem voltak ennyire pozitívak. Följegyezte, hogy nagyon sokan keresték őt föl a falvakból (annak ellenére, hogy geológus volt, nem orvos) a legkülönbözőbb betegségekkel: vérhas, szürkehályog, bélférgesség, tuberkulózis, stb. Könyvének negyedik fejezetében számol be erről, ugyanitt olvashatunk a gyakori éhínségekről is. Két útja során összesen húsz hónapot töltött a hunzák között, gondos feljegyzéseket vezetett a hozzáforduló betegekről, összesen 5684 embert látott el. Mivel sem szaktudása nem volt (geológus lévén, bevallása szerint alapfokú elsősegély tanfolyamot végzett, s néhány szakkönyv állt csupán a rendelkezésére), és a rendelkezésére álló gyógyszerek mennyisége is erősen korlátozott volt, nem mindig tudott sikereket elérni.

A 19. fejezet legelején a magas gyermekhalandóságról is szót ejt, felmérte, hogy egy iskolában hány diáknak hunyt el testvére, szülője időnek előtt. A táblázatot a könyvből idézzük:

Clark útibeszámolója erősen árnyalja a képet a hunzákról: ismerik a betegséget, ott is előfordul az éhínség, ismerik a pénzt is (használják a rúpiát). Ezek után tényleg 120 évig élnek? Az az igazság, hogy ez sem igaz. A hunzák ugyanis a kort nem években mérik elsősorban, hanem az illető öreg bölcsességét -- ezért lehet, az, hogyha rámondták valakire, hogy 100 éves, akkor valójában a nagy tudására és élettapasztalatára hivatkoztak.

Clark leírásából kiderül tehát: amit a hunzákról tartanak, az nem mind igaz. Közelről tapasztalhatta, hogy milyen kemény ott az élet. A mítosz, miszerint egészségesen élnek és társadalmuk a legigazságosabb a földön, egy erősen idealizált, felnagyított, utópisztikus képen alapszik.

Kép forrása: Wikimedia Commons