placebó: nincs benne semmi, tehát hatástalan?

2013.10.31., Szerző: kodpiszkalo

Több év és több száz millió euró szükséges egy gyógyszer-hatóanyag kifejlesztéséhez, de a nagy erőfeszítések árán előállított készítmények egy része megbukik egy ártalmatlannak tűnő teszten: hatása nem haladja meg (lényegesen) a hatóanyag nélküli, üres kapszuláét, a placebóét. 

A placebót leegyszerűsítve hatóanyag nélküli (gyógy)szerként szokták definiálni. A hatóanyagot nem tartalmazó készítmények használata ősidők óta a gyógyászat része, igaz, erről hosszú ideig nem volt tudomása a készítményt alkalmazóknak. Az ókor és a középkor gyógyszereit elemezve ugyanis számos olyan szert találunk, amelyről mai tudásunk birtokában bizton állíthatjuk, hogy nem tartalmaztak gyógyhatással rendelkező anyagot, azaz placebók voltak. Számos ilyen szer (pl.  orrszarvúszarv,  tigrisbajusz) mégis évszázadokon át az elismerten hatásos gyógyszerek közé tartozott. Hatóanyag nélküli szerek jelenleg is vannak forgalomban gyógyszerként: ezek közé tartozik a homeopátiás szerek egy része.

A hatóanyagot nem tartalmazó szerek hatásossága a ma placebóhatás néven ismert jelenséggel magyarázható. Ennek lényege, hogy ha a beteg olyan készítményt kap, amelytől gyógyulást vár, jó eséllyel javulni fog az állapota, még akkor is, ha az adott készítmény egyáltalán nem tartalmaz hatóanyagot. A modern placebó azonban jóval több, mint hatóanyag nélküli gyógyszer. Ahhoz, hogy egy üres kapszula placebóként funkcionáljon, szükséges, hogy az azt bevevő beteg ne tudjon arról, hogy valójában mit is kap, sőt, az az igazán hatásos placebó, amelyről azt hiszik, hatóanyagot is tartalmaz. A jó placebó ezért megjelenésében is hasonlít a valódi gyógyszerre, ez ugyanis alapvető feltétele, hogy a beteg elhiggye: (jó eséllyel) hatásos kezelést kap.

Tudatosan a 18-19. században használták fel először a placebó „erejét" a gyógyításban, legalábbis erről tanúskodik egy 1811-ben kiadott orvosi lexikon, a Hooper's Medical Dictionary, amely szerint a placebó az a gyógyszer, amelyet azért adnak a betegnek, hogy az tetsszen neki, és nem azért, hogy meggyógyítsa. A placebó név összhangban van a definícióval: a placebo a latin placere (tetszeni) szó egyes szám első személyű, jövő idejű alakja, jelentése: tetszeni fogok. Az elmúlt 200 évben a placebó lényege nem, gyógyításban betöltött szerepe azonban jelentősen megváltozott. Míg eredetileg alkalmazásának célja a valós gyógyhatás nélküli látszólagos kezelés biztosítása volt (a beteg megnyugtatása céljából, vagy mert nem állt rendelkezésre hatásos gyógyszer), ma elsősorban a gyógyszerfejlesztésben kap szerepet.

A modern placebók atyja Henry Beecher, aki 1955-ben közölt cikkében a placebó használatát az aktív, hatóanyaggal végzett kezelés mellett a gyógyítás egyik módjaként határozta meg. A placebóhatás leírója a II. világháború egyik harcterén szerzett élménye nyomán kezdett el foglalkozni a placebóeffektussal. Hadiorvosként tanúja volt annak, hogy a súlyosan sérült katonáknak morfin híján egyszerű sóoldatot injektáltak be, a sebesültek mégis sokkal jobban érezték magukat, fájdalmuk csökkent. Beecher bebizonyította, hogy hasonló hatásokat számos betegségben el lehet érni „üres", de a beteg által hatásosnak vélt szer adagolásával.

A modern gyógyászat a hatóanyagok molekuláinak szervezetre kifejtett hatásán alapul. De hogyan hathat egy olyan készítmény, amelyben nincs hatóanyag? A „hatásban" jelentős szerepe van annak, hogy a legtöbb betegség idővel kezelés nélkül is elmúlik vagy enyhül. Ennél sokkal nagyobb jelentőségűek a placebókezeléssel társuló pszichés tényezők. A beteg, aki azt gondolja, hogy hatásos kezelést kap, jobban elfogadja a tüneteket, és pozitívabban értékeli állapota javulását. Ha bízik az orvosban, igyekszik megfelelni a kezelő elvárásának, ezért az empatikus, a betegre időt és figyelmet fordító orvosok betegei esetén jelentősebb a placebóhatás. A placebóeffektust számos egyéb tényező, így például a szer színe is befolyásolja: megfigyelések szerint a legjobb placebó nyugtatók kék színűek, antidepresszánsként a sárga, gyomorégést csökkentőként a fehér, szívgyógyszerként pedig a piros színű kapszulák fejtik ki a legjelentősebb hatást. A kulturális tényezők a placebóhatásra is befolyással vannak: a focirajongó olasz férfiakra kevésbé nyugtató hatásúak a kék tabletták, amit azzal magyaráznak, hogy a futballválogatott csapat meze kék színű... Az adagolás gyakorisága is fontos: a gyakran adott placebó hatásosabb, de ezen kívül a név és a forma is jelentős módon befolyásolja a placebóhatást. Mindez nem csak elmélet: a gyógyszergyárak felhasználják a valódi gyógyszerek hatásosságának fokozására a placebóeffektusban rejlő potenciált.

Bár a placebóhatásra generális magyarázat nincs, sok betegség, tünet esetén a placebók hatásossága pszichés tényezőkkel megmagyarázható. Mértéke jelentősen függ a betegségtől és a meghatározás módjától. Pszichés hátterű tünetek jobban csökkenthetőek placebóval, a rosszul tervezett, kevés beteggel végzett vizsgálatokban pedig a hatás mértéke általában magas. Az effektus mértéke általában 15-60% közötti, de pszichiátriai kórképekben a 70%-ot is elérheti. Mivel esetenként a pszichés hatás súlya felülmúlja a gyógyszerhatóanyagok szervezetre kifejtett hatásának jelentőségét, igen nehéz olyan betegségek kezelésére hatásos gyógyszert kifejleszteni, amelyekben a hatóanyag nélküli szerek is ennyire hatásosak.

Több példa van arra is, amikor a placebóhatás bizonyítottan nem az elménk játékának eredménye. Embereken végzett vizgsálatr adatai igazolják például  azt, hogy fájdalomcsillapító hatásuk élettani változásokon nyugszik. Bizonyított, hogy a placebóadagolás hatására fokozódik az agyi opioidreceptorok (ezeken keresztül csillapítja a fájdalmat a morfin) aktivitása, azaz a fájdalom csökkentésének módja a morfinéhoz hasonló. Ezt az is alátámasztja, hogy a morfin receptorokon kifejtett hatását gátló szer egyidejű adagolásával pedig a placebó fájdalomcsillapító hatása is megszüntethető.

De hogy a placebóhatás nem csak a pszichés eredetű panaszok enyhítésére alkalmas, arra jó példa az a vizsgálat, amelyben egy epehajtó hatású anyagot placebóval hasonlítottak össze: igaz, hogy a hatóanyagot tartalmazó szer jelentősen hatásosabb, de a placebóval is markáns (50%-os) epeelválasztás-fokozás volt elérhető.

A placebók nem csak hatásokkal, mellékhatásokkal is rendelkeznek. A nemkívánatos hatások gyakorisága, amelyek általában emésztési vagy pszichés tünetekkel járnak (leggyakrabban székrekedés, puffadás, hasmenés, nyugtalanság, álmatlanság) a 10-20%-ot is elérheti. Gyakrabban adagolt placebó mellett nagyobb arányban fordulnak elő mellékhatások. A placebó mellékhatása nem keverendő össze a nocebóhatással: utóbbi lényege, hogy vélt (de nem valós), károsnak hitt behatásnak kitett vizsgálati csoport tagjai negatív hatások jelentkezéséről számolnak be. Egy vizsgálatban asztmás betegekkel vízpárát lélegeztettek be. Abban a csoportban, amelynek tagjai azt hitték, allergizáló anyagot inhalálnak, a nocebóeffektus eredményeként sokan asztmás rohamot kaptak.

Napjainkban nem használnak placebót a modern gyógyászatban, és ennek nem a mellékhatásoktól való félelem a fő oka. Etikai megfontolások alapján a beteg mindig a leghatásosabb terápiát kell, hogy kapja, ezért a hatóanyag nélküli készítmények alkalmazása sérti a beteg legjobb ellátáshoz való jogát. A gyógyszerek hatásosságát vizsgáló klinikai vizsgálatokban azonban szerepet kap a placebókezelés. Egy új gyógyszer tesztelésekor fontos tudni, hogy mennyivel jobb a készítmény a „semminél", azaz a pusztán pszichés tényezők által kiváltott hatásnál. A placebóhoz viszonyított gyógyszervizsgálatok az 1960-as évektől, Beecher cikkét követően terjedtek el. Hogy kizárják a szubjektív a betegcsoportok egyenlőtlen elosztásából eredő hibákat és a szubjektív tényezők végeredményt befolyásoló hatását, a modern vizsgálatokban a betegeket véletlenszerűen osztják be (randomizálják) valódi gyógyszert vagy placebót kapó csoportokba, és sem a betegek, sem az orvosok nem tudják, hogy az azonos megjelenésű készítmények közül ki kap hatóanyagot tartalmazó szert. Ez az ún. kettős vak vizsgálati elrendezés, és nem az, amit az egyszeri diák annak vélt a szigorlaton, tudniillik hogy világtalan orvosok kezelnek vak betegeket... A kettős vak, randomizált, placebókontrollos vizsgálatok a gyógyszerkipróbálás legmagasabb szintjét jelentik; ha valamely szer ezekben hatásosnak bizonyul (hatásosabbnak, mint a placebó) , annak terápiás értékéhez általában nem férhet kétség.

Kép forrása: consciouslifenews.com/mind-matter-placebo-effect